Publikációk

A sejtek emlékeznek...

... s a „hívó szóra” megmutatják emlékeiket, és jelen esetben, magyarázatot adnak arra, hogyan válik a tudatosság, a siker egy életre szégyenné. 

Mint a legtöbb történet ez is csak egy ártatlannak tűnő semmiséggel kezdődött. Egy kérdéssel és egy beszélgetésnek szánt én közléssel, amiről még csak nem is sejtettem, hogy mindez egy hatalmas vihart kavar az érzelmek tengerén. 

A kérdés, amit feltettem, azonnali megszégyenülést eredményezett a megkérdezett számára, amely viszont nekem okozott óriási fájdalmat. S hogy ezt megszüntessem, azonosultam az Ő helyzetével és átvettem Tőle az érzéseit, a szégyenét. Persze a fájdalom ezzel nem szűnt meg, csak átalakult egy másik érzéssé. Egy pillanat alatt a szégyen mélységes bugyrában találtam magam, amely csak húzott egyre lejjebb. Nem tiltakoztam hagytam, hogy érezzem, hogy fájjon, mert tudtam csak akkor szabadulok tőle, ha elfogadom és szembenézek vele. Rutinos önelemzőként azonnal a választ kerestem, mi az, amit most újraélek? Kerestem az összefüggéseket, kutattam az analógiát, hogy ráláthassak a történetemre, hogy feloldhassam a fájdalmat, de nem jött válasz, s ekkor már tudtam, kineziológus barátnőm segítsége hoz majd megoldást.

    Miután elmeséltem történetem, az izomteszt a fogantatás pillanatát jelölte meg, mint korregressziós kort, amelyben az oldást el kellett végezni. Kicsit kétségbe estem, hisz az ego azonnal választ akart. Mi történhetett akkor? Szüleim házasságban éltek, boldogok voltak és semmi információm nem volt olyan dologról, ami akkor traumát okozhatott volna. 

Kineziológus barátnőm azonnal kibillentett az egóm csatájából és mivel tudtam, igaza van, már át is adtam magam az Ő akaratának, valamint a saját érzelmeimnek és elkezdődött az utazás. 

   Néhány pillanat múlva a következő kép jelent meg előttem. Láttam magam, mint egy hímivarsejt, amint hatalmas energiával, tudatossággal úszok a petesejt felé. Érzem saját erőmet, tudom, ki vagyok, tudom, mit akarok, és hogy mit kell tennem. Tudatos vagyok. Azonban bármerre nézek, folyton azzal szembesülök, hogy csak én vagyok tudatos, a többi hímivarsejt nem. Ezzel együtt szembesülök azzal is, hogy ők sokkal kisebbek nálam, gyengék, lelassultak és semmi erejük nincs, hogy küzdjenek a cél eléréséért. 

Rettenetesen szégyellik magukat, amiért nem képesek többet tenni a megtermékenyítés létrejöttéért, s én ott ülök a petesejt szélén, a győzelem, a siker kapujában a magam tudatosságával, hogy életem első pillanatában büszke lehessek magamra, és úrrá lesz rajtam a fájdalom. Látom, ahogy egyre gyengébbek, erőtlenek és végül megsemmisülnek. 

   Abban a pillanatban eldőlt, hogy életem milyen érzelmekkel telve indul útjára, hogy a sikerre, győzelemre, büszkeségre és tudatosságra lesz e kondicionálva, vagy a velük szembekerült érzésre, amely a szégyen.

Győzelem, siker, tudatosság… de milyen áron? Ha én okosabb, erősebb, tudatosabb vagyok, mint mások, akkor ők megsemmisülnek. Ezt nem élhetem át többször! Ekkor átvettem az ő lelki fájdalmukat, a szégyent és cipeltem e terhet egész életemben, valamint levontam azt a messzemenő következtetést, hogy a tudatosságnak s a győzelemnek ilyen nagy ára van. Kell ez nekem? Akarok én valaha erős, tudatos, sikeres, győztes lenni? Minden bizonnyal akkor úgy döntöttem: nem, hiszen nem tudtam megélni a saját sikeremet, győzelmemet, ahogy nem éreztem azt sem, hogy bármiért is büszkének kellene lennem magamra. 

   Megtettünk mindent, amit lehetett azért, hogy a történet egy új perspektívába kerüljön, de a fájdalmak, a szégyen, csak enyhültek, végleges megoldás nem született. Ekkor barátnőm kérte, hogy tesztelhessen és nézzük meg, hol kell még ezzel dolgoznunk. Az izomteszt ekkor 30 éves kornál jelzett.

Ebben az életévben, egy rég nem látott barátnőmmel kapcsolatos emlékkép mutatta meg magát. Barátnőm akkor olyan élethelyzetet teremtett, amelyben általam szeretett volna megszégyeníteni valakit, ám a fegyver fordítva sült el, s így ő szégyenült meg. Persze én ismét a „magaménak követeltem” az ő érzéseit, hogy ne kelljen szembesülnöm az ő megsemmisülésével. Ismét átvettem egy másik ember szégyenét, csak, hogy ne kelljen újra átélnem azt a fájdalmat, amit akkor élek meg, ha valaki velem szemben megéli a szégyent. 

   A minta adott volt számomra, s ha helyzet volt, hát működtettem. Elvégeztük a korrekciót, de még mindig nem fejezhettük be a munkát. 

Az idővonalon tovább haladva elérkeztünk napjainkig ahol ugyan erre a mintára játszódott le az a bizonyos élethelyzet is, amely azzal az ártatlannak tűnő kérdéssel indult. S a kör bezárult. Végre az érzések is feloldódtak. Minden a helyére került s a lelkem megnyugodott. 

   Mindig hiányzott belőlem a versenyszellem. Még csak érteni sem értettem soha mire jók az ilyen élethelyzetek, hisz valaki mindig veszít. Ha van győztes, akkor van vesztes is, s akkor valakinek nagyon fáj. 

Felidéztem életem azon pillanatait, amikor megélhettem volna a sikert, amikor büszke lehettem volna magamra, de valami mindig beárnyékolta ezeket a pillanatokat. Most ezek megértése lehetőséget ad egy másfajta szemléletre, hogy másként lássam önmagam, s hogy másként kezeljek olyan élethelyzeteket, amelyekre eddig mindez hatással volt. 

Mindennek köszönhetően feltárult előttem énem, s életem tortájából egy hatalmas szelet, amelyre eddig nem volt rálátásom.

Egy újabb sikeres vizsga az önismeret iskolájában. – Már büszke vagyok magamra. 

Hála és köszönet az én tanítómnak, annak a csodálatos léleknek, aki ott, akkor megmutatta, a benne rejlő érzelmeket, és ez által felismerhettem magamban is mindazt, ami a fogantatásomtól kezdve meghatározta egész életem. 

Megjelent a Kineziológia Magazin 30. számában. 2014 december

Sírni, vagy nem sírni - avagy mire jók a könnyek

- Már megint sírok.

- Nem akarom, hogy sírni lássanak.

- Elegem van már a könnyeimből.

- Semmi nem oldódik meg, ha folyton sírok.

Valóban oly szégyellnivaló dolog, ha sírunk? Valóban a gyengeség jele, ahogy azt oly sokan gondolják? Bár a sírás mesterségesen is kiváltható, szervezetünk teljesen ösztönös reakciója az adott helyzetben, adott érzelemmel szemben, hogy felszabadítsa a bennünk kialakult feszültséget. Ha már a természet megadta számunkra a lehetőséget, hogy ily módon felszabadítsuk a bennünk keletkezett feszültségeket, miért akarjuk mégis számtalanszor megtagadni Önmagunktól?

   Hogy hogyan vélekedünk az érzelmek efféle megnyilvánulásáról, azt kizárólag saját hitrendszerünk és az évek alatt elsajátított érzelemkezelési technikánk fogja eldönteni.

Bizonyára nincs olyan ember, aki ne hallotta volna a következő mondatok valamelyikét.

Csak nem fogsz sírni, mint egy lány? Katona dolog, egy fiú nem sír!

Ne sírj! Mit szólnak? Sírni csak a lányok szoktak.

Ugye milyen ismerősek?

Gyermekként sokan hallottuk a felsorolt mondatokat és talán szülőként is továbbadtuk gyermekeinknek e hitrendszerré kovácsolódott szavakat. De tudjuk, mit tanítunk, mit üzenünk ezekkel a mondatokkal annak, aki sír? 
   Könnyeink mögött mindig állnak érzelmek, s a legjobb módja, hogy erről meggyőződjünk, ha megvizsgáljuk saját érzelmeinket, akár öröm, akár bánatkönnyeket hullatunk. Ebből már jól látható az is, hogy ha a sírást elfojtjuk, mert hitrendszerünk ezt mondja számunkra, akkor elfojtjuk az érzelmet is, amely a sírást kiváltotta.

   Az érzelmek e látványos megnyilvánulása sokakban kelt feszültséget, tehetetlenséget. Akkor, ha nem tudjuk, hogy kezeljük e helyzetet, kínálkozik az a megoldás, hogy magát a sírást kell megszüntetni. Ha egy gyermeknél törik el a mécses, az iménti okból gyakran alkalmazzuk a már idézett mondatokat, csak hogy szabaduljunk a bennünk keletkezett feszültségtől, amelyet más módon nem tudunk feloldani. Észre sem vesszük, hogy már rég saját érzésink fogságából próbálunk kitörni. De mit is kezdhetnénk egy olyan helyzettel, amelyben érzelmek nyilvánulnak meg akkor, amikor mi nem tanultuk meg, hogy bánjunk velük. Ha saját érzéseimet sem tudom kezelni, ha nem tudom, mit kezdjek a bennem keletkezett feszültséggel, mit is kezdhetnék máséval? Hárítunk. S miközben a már jól ismert mondatok valamelyikét alkalmazzuk, gyermekeinknek megtanítjuk, hogyan fojtsák el érzéseiket. Pedig az érzelmek arra valók, hogy megéljük őket, és általuk megtanuljuk kezelni azokat az élethelyzeteket, amelyek érzelmileg hatnak ránk.

   Tanult hitünk szerint, ugyan nagy nyeresége van a sírás és az érzelmek elfojtásának, hiszen nem csúfolnak ki, nem látnak gyengének és én magam sem hiszem, hogy gyenge vagyok, de az érzelmi, lelki fejlődés szempontjából hatalmas vesztesége van. Életünk során számtalan érzelemmel kell megbirkóznunk. Mindannyian megéljünk a fájdalmat, a félelmet, a veszteséget, a kiszolgáltatottságot, és még számtalan más érzelmet, amelyet az adott élethelyzetben nem biztos, hogy megfelelően tudunk kezelni, hogy ott, akkor fel tudjuk dolgozni. De ha ezt később sem tesszük meg, ha az érzelem feldolgozása helyett, mindig valamilyen elhárító mechanizmust választunk, számolnunk kell azzal, hogy a fel nem dolgozott érzelem a tudatalattin keresztül továbbra is hatást gyakorol ránk, s mindaddig munkálkodik, amíg kellő figyelmet nem kap. Sokszor csak akkor veszünk róluk tudomást, ha már betegség formájában manifesztálódtak. Minél több negatív érzelmet fojtunk el önmagunkba, annál nagyobb terhet cipel lelkünk. Ennek következtében pedig, a pozitív érzelmeket sem tudjuk tiszta szívvel megélni.

   Az, ahogyan érzelmeinkkel bánunk, nem egy velünk született képesség, hanem egy tanulási folyamat eredménye, amely fejleszthető és fejleszteni is kell. Ehhez azonban változtatnunk kell a sírással kapcsolatos megítélésünkön is. El kell engednünk önkorlátozó hitrendszereinket, amelyek megakadályozzák, hogy szabadon, szégyenkezés nélkül élhessük meg a bennünk zajló érzelmi viharokat és örömöket.

Ha egy érzelem, sírás formájában szeretne megnyilvánulni, ha más mód nincs az adott helyzetben annak felszabadítására, akkor sírni kell! Add meg lelked számára a tisztulás lehetőségét és sírj, ha sírnod kell!

Lelked csak akkor szárnyal szabadon, ha képes vagy megélni az öröm pillanatait

és már nem kötnek gúzsba a múlt elfojtott fájdalmai.

Ami számodra egy kezelhetetlen érzelmi kitörés, az számomra az érzelmek

szabad és korlátlan áramlásának megélése.

Ilyenkor Önmagam vagyok!

Megjelent a Kineziológia Magazin 16. számában. 2012 augusztus